Hogy a tetteim nem töltik ki a poharat
megszoktam már
bár néha kicsit elszomorodom
hogy vajon mennyit érhettek tetteimha így kufár módjára méregeted
hangom, lábam nyomát
másokkal

persze mindig én ettem meg mérgemben
pácolt húsomat
és nem küzdöttél érte,,
hogy ne egyem meg magam

sohase

lássuk lássuk franckisasszony
lássuk hát mihez van mersze?
csizmáiddal rámtiporrsz-e?
hústábláról, szívtábláról
lét-tábláról letörölsz-e?
hoppsza-roppsza pénzkisasszony
szívem jegén összetörsz-e?

pénzkisasszony utcarossza
palira vár ki pofozza
hogyha bőg az ágyba húzza -
álarcosbár: orcán orca!
féregidő lárvaarca!
egy szó mint szát: nem egy Jean d'Arc!
sikátor-arc! vakok arca!
zsandár arca - ordenáré!
épp mint itt e jómadáré!

nézi hogy megtántorodsz-e?
nézi ahogy visszaáradsz
arc az arcba -fénysugár arc!
szédülsz- hétrélsz lenn az álarc!
ennél tovább nem hátrálhatsz!
megrezzen a szoknya korca:
"de most már eltakarodsz a
abba! abba! a jó francba!
nem nyúlsz hozzám, békén hagysz ma!"

kész a terve: megbotozza! - 
kávéházi Barbarossza! -
kanosszát jár.- kín-kanossza! -
kán kán helyett kan-kanossza
kín-kanossza kan-kanossza
járja egyre kókadozva
fogadozva lankadozva
székek között akadozva
s becézi csak zokogva
lecafkázva ribancozva.

percre kész van - persze persze!
kuncsaftját hogy meg ne fossza ettől a kis létörömtől -
"hát maga meg mit dörömböl?
nyitott ajtón? beeresszem?
eresztem csak pénzt szerezzen!"
összerezzen: pénzt? a francba!
mi van itten? árubörze?
szerelmedhez pénzrt jutsz be?
mint valami tőzsdealkusz?
kintről lárma bentről halk szusz -
"mi van? leesett a tantusz?"

arcba rúgni! arcba arcba!
belerúgni mint a korcba,
e keserve létkudarcba!
franc cibálja le a szádat
arcodról mint harci állat! -
szavakat mint kés dobálnak:
"húzz a francba már te állat!"
sors kezében a grabanca
kilódítja - "takarodsz a...!"
kocsmaajtón - mai kocsma!
"... a jó francba! ott maradsz na!"
és hajítja ki az ocsmányt - 
nincs még egy utolsó fröccs már
úgy csúszik ki onnan hasmánt
úgy lép túl e mai kocsmán

de ahogy lép túl-on túllép
fej betörik, leszakad a lép
lever oldalt egy paraplét
hej de közben leteperték
feldöntötte az eperlét
kezét-lábát kitekerték
nyúlik el a járdán hétrét
mint ki végr űrön átért
át az űrön a túlsó partra- 
szólítják is már rapportra!

előre nézz! hátraarc an!
megdermedsz e hátraarcban
mint arc dermed meg rézkarcban
szájgörbület karcolatban
rézálarc zord angyalarcban

Most már elég franckisasszony!
tőrkisasszony szívbemártott!
ahol maga elefánt volt
szívem volt a porcelánbolt!

hogy szerette ő a Francot
ezt a sötét létsuhancot
ezt a nyögő létkudarcot
pedig Franc a kitoloncolt
az ő nyakán csak kolonc volt
kolonc - hát kolonc!
táncolt és tánca lánc volt
úgy járta a haláltáncot
hogy a halál nem is látszott
francba küldve minden francot
az egész hóbelebancot -
az volt a tudöfranc!

franc megette franc megitta
addig ette ette itta
míg szívéből mind kiitta
mind e csepp vért s mint a vatta
összelapadt s elragadt
franc a Franzot e suhancot - 
hol lehetsz most Franz?

francba francba francba innen
francba kéne menni innen
nade hol a franc?

semmiség, e maréknyi sárga fű a nyárból,

mellé néhány hangtalan vágykönnycsepp

hull három kis koszos madártetem a fáról,

semmi igazán, ahogy átölelsz

mint kézzel temetni a lyukat a mellkason

méghozzá lágyan, akár egy homokvár kapuját

kisgyerek öntözi makacs sírással: nem hagyhatom

hogy meglássa mi az, hogy hamu és gát

bár semmiségnek hangzik mégis

kidobni szépen mindent négy kis

kalitkában, az éveket és az órát

és bár van annyi, de annyi szó rá,

mégis hallgatni, míg mindenki más nevet.

(Valentin nap alkalmából előtúrtam a fiókom mélyéről. Egészség.)

Lázadjatok, ti korcs hársfavirágok!

Mirtuszok és nimfák, mesebeli világok

kénköves antihőseinek gennye folyjon rátok!

Üzekedjen ronda szamarakkal

tátott szájú bamba arkangyal;

engem nem zavar, ha hóhérod a hidra,

kiről még hitted tegnap, hogy álmaid férfija…

Szőke hercegek, csókoljatok békákat!

Úgysem lesz szép, de mérge talán árthat,

ha nem látjátok, hogy a fehér paripa

csak giccs

és nincs

rajta álmaid férfija.

Zene meg: 

Hát szóval eljött ez a nap is. Nem tudom minek írom le, talán így könnyebb: szakítottam Dalmával. Néha (sokszor) eszembe jut, hogy nem jól tettem, de most mint agy a papírnak: szerintem volt okom rá. Igazából már ott láttam, hogy bajok lesznek amikor rájöttem, mennyire más habitus, mennyire nem tudja élvezni az életet. Én meg lehet túlságosan is. Szóval sokszor veszekedtünk ami nekem először furcsa volt, mert nem gondoltam hogy ennek így kellene lennie. Meg amire emlékszem hogy főleg az elején olyan kis kedvtelen volt néha, meg morci, de én sokszor megpróbáltam felvidítani, és volt amikor sikerült is. Meg igyekeztem ignorálni az olyan dolgait, hogy teljesen rosszkedve lett pl. ha lekéstük az egyik buszt. Mármint értem én, tök bosszantó, hogy a szemünk előtt megy el, de bakker, jön másik, nem? Attól nem lesz jobb, ha olyan ingerült lesz, mintha nem evett volna három napja... Most, hogy így írom ezt szinte hallom ahogy erre azt mondja: "Ha ilyen szar volt velem, miért voltál velem?" Azért, drága, és ezt a két mondatot sokszor vésd a fejedbe: mert nem volt szar. Amikor jó kedved volt, és biztos sokszor volt, akkor nagyon édes tudtál lenni. Csak épp nem voltál annyira (bulizós? pörgős?) kalandvágyó. Az hiányzott ,hogy benned nem volt meg az a vágy, hogy csak úgy menjünk neki a vakvilágnak, vagy fürödjünk este a Tiszában, kit érdekel ha nincs jegyünk buszra vagy hideg van este, majd összebújunk és megmelegszünk. Ha meg nem akkor megfázunk, de legalább megérte. Eleinte nem is tűnt fel, mert kompenzált az a tudat, hogy ilyen aranyos, szeretnivaló ölelgetős barátnőm van. Később viszont ahogy egyre jobban hiányoztak ezek a dolgok, úgy lettem én is egyre gorombább és figyelmetlenebb vele. Nem volt jó, mert nyilván megbántottam és ettől ismét veszekedtünk. Vagyis ő veszekedett én a konfliktuskerülésemmel együtt elmenekültem és zenét hallgattam vagy csak simán magamba fojtottam a haragom és csendben maradtam vagy békítettem. Ezzel nem azt akarom mondani mennyire jófej voltam, nem, sőt. El kellett volna mondanom, mi bánt, nem hagyni az egészet, majd buliban hihetetlen bunkó módon nem foglalkozni vele. Sokszor mondta, hogy szeret, és én elhittem és én is szerettem őt. De tényleg. Nem lettem volna vele együtt ennyi ideig, ha nem. Csak néha amikor azt mondta, hogy szeret, eszembe jutott, hogy vajon normális az, ha utána meg ingerült velem? Erről John Keats jut eszembe:

Szeretsz, mondod 

Szalmasárga remény színei terülnek szét
a kék kávézók kövein
talán mert ma a sárgává fakult bögre alján vannak szemeink
és ma minden szalmaszál belénk kapaszkodik
az aszfaltra fröccsent égbolt a benzin-tükörben minket bámul,
nézi a régvolt torzonborz porontyot,
ki visszatérve bosszúból sáros lábbal
tiporja élőhelyeink élettelen örökkévalóságát

Guy Goffette nyomán

Az éji ház felébreszti a lábat a zsebünkben
Kendők közti kulcsok és dohányszemcsék maradványai
Ím leültünk háttal a semminek
és elnézünk életünk végéig
mint az alvó vendég az emmausi fogadóban
ki nem találja a helyét.
A fájdalom most a lakkozott asztalon kering
de a Hold felszedi a morzsákat
A szavak mindinkább lógva maradnak
ajkakból kibúja
és mint az ing ujja elhaladva a fogas mellett

a reggel arca óvatosan kinyílik.

A hátsó csapszék mögötti mosdótál
bűzösen és mocskosan fogadja
a megtört keresztfáról feltámadt napsugárt
és mintha csak egy új vendég lenne
biztos kézzel új pohár
harmatot csapol a rozsdamart jégről
Súrolja őt árnyékra támaszkodva
mint a kórházban a csend az ágyak között

mikor a tavasz meglátogatja a rákosokat.

Álló napsütés a zöldben
a hűvös csordákkal
Lépésről lépésre így tanulják a világ kerekségeit
és a lábadozó egyensúlyt
ami az inged alá bújt.
Nyugvó kéz a nap gerincén
hívja sorban az összes felhőt vándorolni
egészen a pihenőig a nyakad mögött,
ahol az, ami megtörtént
és az amit vársz

osztozik az árnyékban. 

Guy Goffette nyomán