semmiség, e maréknyi sárga fű a nyárból,

mellé néhány hangtalan vágykönnycsepp

hull három kis koszos madártetem a fáról,

semmi igazán, ahogy átölelsz

mint kézzel temetni a lyukat a mellkason

méghozzá lágyan, akár egy homokvár kapuját

kisgyerek öntözi makacs sírással: nem hagyhatom

hogy meglássa mi az, hogy hamu és gát

bár semmiségnek hangzik mégis

kidobni szépen mindent négy kis

kalitkában, az éveket és az órát

és bár van annyi, de annyi szó rá,

mégis hallgatni, míg mindenki más nevet.