Hát szóval eljött ez a nap is. Nem tudom minek írom le, talán így könnyebb: szakítottam Dalmával. Néha (sokszor) eszembe jut, hogy nem jól tettem, de most mint agy a papírnak: szerintem volt okom rá. Igazából már ott láttam, hogy bajok lesznek amikor rájöttem, mennyire más habitus, mennyire nem tudja élvezni az életet. Én meg lehet túlságosan is. Szóval sokszor veszekedtünk ami nekem először furcsa volt, mert nem gondoltam hogy ennek így kellene lennie. Meg amire emlékszem hogy főleg az elején olyan kis kedvtelen volt néha, meg morci, de én sokszor megpróbáltam felvidítani, és volt amikor sikerült is. Meg igyekeztem ignorálni az olyan dolgait, hogy teljesen rosszkedve lett pl. ha lekéstük az egyik buszt. Mármint értem én, tök bosszantó, hogy a szemünk előtt megy el, de bakker, jön másik, nem? Attól nem lesz jobb, ha olyan ingerült lesz, mintha nem evett volna három napja... Most, hogy így írom ezt szinte hallom ahogy erre azt mondja: "Ha ilyen szar volt velem, miért voltál velem?" Azért, drága, és ezt a két mondatot sokszor vésd a fejedbe: mert nem volt szar. Amikor jó kedved volt, és biztos sokszor volt, akkor nagyon édes tudtál lenni. Csak épp nem voltál annyira (bulizós? pörgős?) kalandvágyó. Az hiányzott ,hogy benned nem volt meg az a vágy, hogy csak úgy menjünk neki a vakvilágnak, vagy fürödjünk este a Tiszában, kit érdekel ha nincs jegyünk buszra vagy hideg van este, majd összebújunk és megmelegszünk. Ha meg nem akkor megfázunk, de legalább megérte. Eleinte nem is tűnt fel, mert kompenzált az a tudat, hogy ilyen aranyos, szeretnivaló ölelgetős barátnőm van. Később viszont ahogy egyre jobban hiányoztak ezek a dolgok, úgy lettem én is egyre gorombább és figyelmetlenebb vele. Nem volt jó, mert nyilván megbántottam és ettől ismét veszekedtünk. Vagyis ő veszekedett én a konfliktuskerülésemmel együtt elmenekültem és zenét hallgattam vagy csak simán magamba fojtottam a haragom és csendben maradtam vagy békítettem. Ezzel nem azt akarom mondani mennyire jófej voltam, nem, sőt. El kellett volna mondanom, mi bánt, nem hagyni az egészet, majd buliban hihetetlen bunkó módon nem foglalkozni vele. Sokszor mondta, hogy szeret, és én elhittem és én is szerettem őt. De tényleg. Nem lettem volna vele együtt ennyi ideig, ha nem. Csak néha amikor azt mondta, hogy szeret, eszembe jutott, hogy vajon normális az, ha utána meg ingerült velem? Erről John Keats jut eszembe:

Szeretsz, mondod