semmiség, e maréknyi sárga fű a nyárból, mellé néhány hangtalan vágykönnycsepp hull három kis koszos madártetem a fáról, semmi igazán, ahogy átölelsz mint kézzel temetni a lyukat a mellkason méghozzá lágyan, akár egy homokvár kapuját kisgyerek öntözi makacs…

Hát szóval eljött ez a nap is. Nem tudom minek írom le, talán így könnyebb: szakítottam Dalmával. Néha (sokszor) eszembe jut, hogy nem jól tettem, de most mint agy a papírnak: szerintem volt okom rá. Igazából már ott láttam, hogy bajok lesznek amikor rájöttem, mennyire más…